Botany

ABSTRACT Land managers of wetlands face various challenges emerging from climate change. Exploration of these problems is a prerequisite to developing adaptive management of vulnerable areas. Central and Eastern European countries are highly vulnerable to climate change. The Balaton Uplands National Park, an attractive tourist destination with natural values of high national and community importance, has suffered the greatest extremities in precipitation in Hungary during 2010 and 2011. After identification of stakeholder groups, private landowners and land managers as being most likely affected by climate change were interviewed in the national park. A compilation of the most important land use problems that already have influence on the management of protected wetlands was listed. Land managers connect several problems to weather extremities and long-term changes, but take practically no actions in favor of mitigation or adaptation, or strengthening resilience. As there is strong evidence that wet habitats are becoming more sensitive and vulnerable, land managers have to adapt their objectives, strategies and measures to changing climate and be involved in the process of adapting the management measures of protected areas, especially wetlands, to probable effects of climate change.

About one-third of the world’s land surface is used for farming, a fact that bears important implications for biodiversity. In Europe, for instance, an estimated 50 percent of all wild species are reliant on agricultural habitats, while agricultural productivity often depends on the presence or absence of particular species. Despite this close coupling, surprisingly little is known about the status and evolution of farmland biodiversity. A team of European and African researchers, hoping to fill this gap in information, recently invented and piloted a new toolbox called the BioBio indicator set, which measures 23 different instances of biodiversity across a variety of farm types and scales in Europe. Applications were also tested in Tunisia, Ukraine, and Uganda, where they proved a feasible starting point for adaptation to the agricultural context of different countries.

A Tiszántúlon, a Körösöktől északra elterülő közel 7500 km2 kiterjedésű régió újkori földhasználati rendszerét elemezve, az 1720-ban összeírt és az I. katonai térképen (1782-1785) ábrázolt szántóföldek többsége – egybeesést mutatva a szántóföldi művelésre leginkább alkalmas területekkel – a hajdúsági és a nagykunsági városok határában mutatkozott. A Debrecent 40-50 km-es körben övező várostérség esetében a táji erőforrások, azaz a magas biomassza hozamú árterek, az országos kitekintésben is hatalmas kiterjedésű szántóföldek, az Alföldön oly ritka erdőségek és szőlőföldek egyedülálló „halmozódását” tapasztaljuk. A Debrecen nyugati előterét alkotó 1500 km² hajdúsági szántóföldi övezet, a korabeli hozamok figyelembe vételével, százezer fős nagyságrendű népességkoncentráció eltartását biztosíthatta. A hajdúsági városcsoport esetében okleveles források és az archaeobotanikai anyag alapján igyekeztünk feltárni e jelenség középkori előzményeit. A helynévi anyag mellett konkrét említések is jelentős szántóföldi tevékenységre utalnak a várossá alakuló hajdúsági települések határában. A 16 db hajdúsági lelőhelyen talált nagyszámú, közel 47 ezer db gabonaszem jól mutatja azokat a változásokat, amelyek a gabonatermesztésben a középkor során végbementek. A zöldség- és más haszonnövények, a gyümölcsmaradványok viszonylagosan magas száma és változatos faji összetétele 12-13. századi konyhakertek gyümölcs- és szőlőskertek meglétére utalnak. Premisszaként elfogadva az alföldi állattartás városképző funkciójára vonatkozó korábbi megállapításokat, a hajdúsági várostérség vonatkozásában kiegészítésüket szeretnénk megfogalmazni. Következtetésünk szerint a hajdúsági állattartó mezővárosok városfejlődésének hátterében az állattenyésztési szektor számára komparatív előnyöket biztosító ártéri legelők takarmányhozamaira épülő specializáció, a jó termőhelyi adottságú szántóföldek koncentrációja, az úthálózatban elfoglalt csomóponti szerep és az autonómiákkal rendelkező közösségek regionális együttműködésének együttes előfordulása bírt városképző funkcióval.

Vizsgálatunk a Debrecentől nyugatra elterülő öt tiszántúli kistáj településállományának 13. század végi átalakulásával, mint a kis jégkorszak kezdeti fázisában jelentkező hidrológiai kihívásokra adott társadalmi válaszként értelmezve foglalkozik. Eredményeink arra utalnak, hogy egyértelmű kapcsolat állt fenn a klímaváltozás, a mikrodomborzati és az agro-ökológiai adottságok (magyarázó tényezők) valamint a településállomány stabilitása (eredménytényező) között. A települések helyét jelző régészeti lelőhelyek magassági átlaga a településelhagyás zónájában szignifikánsan alacsonyabb volt, mint a stabil településállományú zónában (t-teszt α=0,05; p≤0,01; n=377). Másrészt a stabil településállományú zónán belül a késő középkori (14-16. század) lelőhelyállomány szignifikánsan magasabban helyezkedett el, mint az Árpád-kori (10. század vége – 13. század vége) (t-teszt α=0,05; p≤0,01; n=219). Ezek az eredmények nemcsak azt igazolják, hogy a településállomány kiterjedése lényegesen zsugorodott, de azt is, hogy vertikálisan elmozdult a kis jégkorszak kezdeti fázisában.
Zonális elemezésünk szignifikáns eltérést mutatott a stabil településállományú, az elhagyott és a lakatlan zónák településállománya (khi-négyzet próba df=2; p=0,01) és a talajadottságuk mintázatai között (khi-négyzet próba df=2; p>0,01). A jó és kiváló agro-ökológiai adottságú területek aránya 1,5-2-szer nagyobbnak bizonyult a stabil településállományú zónában, mint az elhagyott és a lakatlan zónákban. Eltérő mértékű regressziós koefficiensek mutatkoztak az Árpád-kori és késő középkori települések száma valamint a kiváló és a közepes agro-ökológiai adottságú területek kiterjedése között. A különbségek arra utalnak, hogy agro-ökológiai alkalmasság az Árpád-kori megtelepülők számára nem bírt olyan fontossággal, mint a késő középkoriak számára. Eredményeink hozzájárulhatnak annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy miért válhattak szinte teljesen lakatlanná árvíznek kitett és viszonylag gyenge agro-ökológiai adottságú síkvidéki területek a kis jégkorszak első fázisában.
Vizsgálatunk utolsó szakaszában abból indultunk ki, ha a hidro-klimatikus változások az árterek kiterjedésének és elöntési szintjeinek növekedéséhez vezettek, akkor ez a növényzet összetételében is változást okozott. Növényi makrofossziliák élőhely-klasszifikációs és statisztikai elemzése arra utal, hogy a nedves élőhelyi igényű fajok aránya a késő Árpád-korban (13. század második fele) a kora Árpád-korhoz képest szignifikánsan emelkedett (khi-négyzet próba nrégészeti lelőhely=55; ntaxon=332; df=1; p=0.047). A gabonamaradványokat tekintve megnőtt a rozs, a nedves és hűvös környezeti feltételeket leginkább toleráló gabona aránya.
A vizsgálatunk során rekonstruált változások a településállomány térbeli mintázatában és a növényi maradványok összetételében a táj strukturális átalakulására, a kis jégkorszak során egészen a 19. századi modernizációig uralkodó táji kompozíció kialakulásának kezdeti fázisára utalnak.

This investigation focuses on the transformation of the settlement pattern of a lowland landscape as a social response to the hydrological challenges emerging in the late 13th century (c.) overture of the Little Ice Age (LIA). Results of the applied zonal analysis suggested a strong spatial connection between the geomorphological conditions, the agro-ecological suitability (good-excellent, medium and low) and the stability or instability of settlement patterns. The elevation means of archaeological sites in the deserted zones proved significantly lower than those in zones with permanent settlement pattern (Brunner-Munzel test p ≤ 0.01; n = 377). Additionally, the late medieval (14th-mid-16th centuries) site group was situated, on average, significantly higher than the high medieval (late 10th-13th centuries) site group within the permanent zones (Brunner-Munzel test p ≤ 0.01; n = 219). These outcomes statistically confirm that not only did low-lying inhabited areas shrink significantly, but they also displaced vertically in the first phase of the LIA. When analysing the relation of settlement pattern to soil conditions, the proportion of areas with good-excellent agro-ecological suitability proved 1.5–2 times higher in the permanent zones than in the deserted and uninhabited settlement suitability zones. Using the linear model, different regression coefficients appeared between the extension of the high and medium agro-ecological suitability zones and the number of high and late medieval settlements. The different coefficients in the studied two periods suggest that the issue of agroecological suitability in the High Middle Ages did not bear such importance as in the late Middle Ages. The findings of the paper may contribute to answering the question why the relatively dense settlement pattern of the deserted zones was abandoned almost completely by the end of the 13th c. in areas where flood proneness and weak agro-ecological suitability both meant a serious risk for human communities. Finally, we presumed that if hydro-climatic changes increased water levels, they must have changed the plant composition of the studied landscape as well. Chi-squared test of macrofossil plant remains (narchaeological site = 55; ntaxon = 330) shows that the second part of the 13th c. saw the ratio of species from humid habitat types grow (Χ² = 7.81; df = 1; p = 0.02). Comparison of the two studied processes indicates a broad synchronism between the shrinkage of inhabited areas and the increasing proportion of plants with humid environment tolerance during the second part of the 13th c. The reconstructed transformations in the composition of plant remains and settlement structure signal not a mere transitional change, but a 'longue durée' structural transformation of the landscape.